Üzleti tárgyalások során hölgyek többször panaszkodnak arról, hogy nem veszik őket komolyan, vagy nem tekintik őket egyenlő tárgyalópartnernek ellenkező nemű kollégáikhoz képest.

Bizonyos esetekben éppen a hölgyek azok, akik – kvázi – tesznek azért, hogy ez az állapot kialakuljon. Ilyen eset az arcba belógó, kiengedett, hosszú haj, a mély dekoltázs, a sok csüngő, csillogó ékszer, extra hosszú vagy extra színű körmök. A kedvencem a nagyon hosszú körmökkel megáldott recepciós hölgy, akinek extra hosszú körmei kopognak a számítógép billentyűjén, és aki mindennek fejében még rágózik is.

Ezek az „extrák” elvonják a figyelmet, mert a szexualitást hangsúlyozzák.

Az amerikai First Lady-nek számtalan a témához tartozó esete van, de itt most csak kettőt emelnék ki.

2012 februárjában a Smithsonian Intézet új múzeumának terveit bemutató ünnepségen az Obama házaspár volt a díszvendég. A First Lady – egyébként formás – lábai minden figyelmet elvontak a lényegről, így a hírek nem igazán arról szóltak, hogy új Afrikai-Amerikai Történelmi Múzeum épül, hanem Michelle Obama csinos végtagjairól.

2009 augusztusában az Obama család részt vett egy Grand Canyon-i vakáción, ahol kiverte a biztosítékot a First Lady rövidnadrágja. Nyilván nem elvárt, hogy egy meleg nyári napon a Grand Canyon-ban valaki nagyestélyiben vonuljon végig a homokban, de ezek szerint a nagy közönségnek ez is sok(k) volt.

Matteo Renzi, olasz miniszterelnök új minisztere, Maria Elena Boschi megbízatása aláírásakor egy kék, szűk nadrágkosztümöt viselt, és bár az alábbi kép jobb oldala photoshop, tökéletesen illusztrálja azt, hogy mit ne viseljünk, amikor aláírjuk miniszteri megbízatásunkat egy:

• XVI. századi palotában (Palazzo Chigi)
• magas rangú állami és kormányfői méltóságokkal körülvéve, akiknek nagy része ráadásul férfi
• kormányfői szintű ceremónián
• a sajtóval a hátunk mögött
• lehajolva, kissé pucsítva.

Cristina Kirchner argentin köztársasági elnök egy csinos, hatvanas éveinek első felében járó hölgy, aki igyekszik mindig elegánsan megjelenni rendezett hajával és tökéletes sminkjével. Ez idáig rendben is van. Csakhogy 2013. szeptemberében sikerült egy rendkívül szűk fekete nadrágot felvennie egy rendezvényen, amely bejárta a világot, és protokollszakértők sorát kérdezték meg arról, hogy ezt illik-e… Szerintem sem!

Következésképpen, emancipáció igen, de csak akkor, ha a megjelenésének módja szerint öltözik fel a hölgy, hiszen mint tudjuk, az első benyomás már azelőtt megszületik, hogy akár egyetlen szót is kiejtettünk volna a szánkon.

www.protocolinternational.eu

Az időjárás viszontagságaival mindig minden esetben számolni kell. Ha nem számolunk vele – Murphy törvénye alapján – akkor lesz a legnagyobb baj. A protokollra ez hatványozottan igaz. Korábban már említettem, egy protokollos munkája akkor láthatatlan, ha egy rendezvény vagy állami látogatás „csendben” zajlik le. Ennek az ellenkezője igaz, ha valami baj történik. Az másnap biztosan az újságok címlapjára kerül.

Így volt ez a 2012. évi londoni olimpián is, ahol Serena Williams aranyérem átadási ceremóniáján, az amerikai zászló leesett az erős szélfújás és a gyenge rögzítés következtében, majd földet ért. A zászló viszont nem érintheti a földet. Ez minden nemzeti zászlóra igaz, de van olyan ország, ahol ezt törvénybe is foglalják. Az amerikai ilyen (4 U.S. Code § 1).

A protokoll csoportmunka, amelyben más szakemberek munkája is igen fontos. Egy alkalommal a stylist hibája miatt esett csorba a brit uralkodóház egyik tagjának hírnevén. 

2011 júliusában történt, hogy Ő királyi felsége Catherine, Cambridge hercegnéjének ruhája, amolyan Marilyn Monroe-san fel-felröppent a kanadai Calgary reptéren. Gondolom, Őfelsége, az angol királynő nem volt elragadtatva a fényképek láttán. Nem hinném, hogy ez a protokollos hibája lenne, ahogy az is világos, hogy nem Ő királyi felsége, a hercegné választotta ki az alkalomhoz illő ruhát a gardróbjából.

Így volt ez akkor is, amikor idén áprilisban az új-zélandi Wellington reptéren próbált leszállni a repülőgépről, Ő királyi felsége, egyik kezében György herceget tartva, míg a másik kezével a ruháját fogta, hogy ne villanjon ki semmi. Pedig nem nehéz felfogni, hogy egy reptéren nagyon kevés dolog áll a szél útjába.

Természetesen egy kellemes nyári este is előfordulhat, hogy egy könnyű nyári zápor megzavarja egy szabadtéri rendezvény zökkenőmentes lefolyását. Praktikus dolog legalább az elől száguldó protokoll autóban esőernyőt tárolni. Az csak a hasznunkra lehet, leginkább az olyan csapadékos városokban, mint Brüsszel, ahol sok állami- és kormányfői méltóság szaladgál.

www.protocolinternational.eu

Kevesen tudják, de igen, ilyen is van. Ráadásul milliónyi szabály vonatkozik a méretre, színre, kihelyezésre, félárbocra helyezésre és egyáltalán: a megjelenésre. Viszont nagyon kevesen alkalmazzák helyesen, mivel kevesen tudnak a létezéséről.

A minap láttam egy hipermarket bejárata mellett három zászlórudat. Középen szerepelt a hipermarket logójával ellátott zászló, tőle jobbra az Európai Unió zászlaja, másik oldalán pedig a magyar nemzeti zászló. Mindezt úgy, hogy a hipermarket zászlaja magasabbra volt húzva, mint a másik kettő, és különböző méretűek voltak. Így nem csak a sorrend volt rossz.

Furcsa módon, hiszen ebből élnek, leginkább a szállodákra érvényes a rossz gyakorlat. Néhány napja egy ilyen, rossz sorrendben kihelyezett zászló együttessel találkoztam a Nagykörúton. A sorrendnek jelentősége van, és nem kevés. Ugyanúgy üzenetet hordoz, mint bármely logó vagy nemzeti lobogó.

Nem csupán hazánkra vonatkozik a helytelen zászlókihelyezés. A világ bármely pontján előfordul(hat). Az amerikai Neiman Marcus luxusüzletház, amely egyébként akár azt is megengedhetné magának, hogy protokoll tanácsadót alkalmazzon, üzletei előtt is előfordult a helytelen zászlósorrend.

Az állami protokollban teljesen elfogadhatatlan, az üzleti életben pedig kellemetlen, ha rosszul helyezzük ki a zászlókat.

A helyes zászló sorrend precizitást sugall, azt a benyomást kelti – főleg annak, aki tudatában van az erre vonatkozó szabályoknak –, hogy a szóban forgó intézmény, szálloda- vagy üzletlánc figyel az ilyen „apróságokra” is.

2013-ban történt, hogy egy amerikai veterán felháborodottan vágta le az amerikai zászlót, amely fölé egy mexikói zászló volt helyezve ugyanazon a zászlórúdon. A Youtube-ra feltöltött videó bejárta a világot, de ami igazán megdöbbentő az az, hogy több kommentelő úgy értelmezte az esetet, mintha ez egy rasszista megnyilvánulás lett volna a mexikói spanyol kisebbség ellen amerikai földön. Protokolláris értelemben nem erről van szó.

Nem lehet egyik nemzeti zászlót alárendelni a másik nemzeti zászlónak. Az már csak hab a tortán, ha a nemzeti zászlók méretei még különböznek is egymástól. Több ilyennel találkoztam utazásaim során. Az egyiket egy horvátországi kikötőben kaptam lencsevégre egy vitorlás hajón, amin ráadásul magyar fedélzeti csapat utazott, a másikat pedig egy csíksomlyói zarándoklaton láttam.

www.protocolinternational.eu

Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy karácsonykor nagymamától zoknit, pizsamát, harisnyát kaptam ajándékba. Jolly Joker ajándék, ahogyan nőknek virágcsokrot, férfiaknak pedig egy üveg alkoholt, leginkább bort ajándékozni. Ez az egyszerű verzió. A dolog azonban ennél azért kicsit bonyolultabb, főleg ha megválaszoljuk a „Kinek? Hol? Milyen alkalomból? Melyik kontinensen?” kérdéseket.

Japánban, Dél-Koreában, Kínában például a vágott virág megfelelő ajándék lehet, kivéve a liliom, lótuszvirág, kamélia, vagy más fehér (vagy sárga) színű virág, mivel fehér virágokat csak temetési szertartások alkalmával szoktak használni. Figyelni kell a piros betűs kártyákra, képeslapokra is, mivel pirossal csak a részvétnyilvánítást kifejező kártyákra szoktak írni. Egy kis bonsai fenyő is megfelelő ajándékként, de más cserepes növény nem, mivel a japánok úgy tartják, az ajándékba adott cserepes virág betegséget hoz a ház lakóira.

Az iszlám világában nem illik férfinak alkoholt ajándékozni, zsidó vallású férfinak pedig a kosher bor hasznos és illő ajándék lehet, más alkohol kevésbé. Úgy Afrikában, mint Franciaországban, Peruban vagy a Közel-Keleten sem illik éles tárgyakat (ollót, kést, stb.) ajándékba adni, mert az a kapcsolat ridegségét jelzi. Kínában nem szoktak zsebkendőt ajándékozni, mivel az leginkább temetések alkalmával használatos. Bizonyos országokban parfümöt, piros virágokat, ruhákat sem illik ajándékba adni, mert azok túl személyesek, intim viszonyt jelképezhetnek. Tizenhárom szál virágot szinte egyetlen országban sem szoktak adni, de nagyon sok országban páratlan számú virágot viszont igen, mivel páros számút temetésekre viszik. Az adott ország zászlajának színeivel szinte egyetlen országban sem illik ajándékot csomagolni, így Brazíliában például nem illik zöld-sárga csomagolópapírt használni, de Malajziában éppen, hogy igen, hiszen a zöld és sárga színek az öröm színei, így jó néven veszik.

A protokolláris ajándékok nem meglepetésként szolgálnak, így a szóban forgó két ország protokoll osztálya előzetesen egyeztet arról, hogy honatyáik mit ajándékozzanak egymásnak. Ezek általában annak az országnak a jegyeit viselik és abból az országból származnak, ahonnan az állam- vagy kormányfő érkezik. Gondolom, így volt ez akkor is, amikor Boyko Borisov, volt bolgár miniszterelnök egy Karakachan (Bolgár Pásztorkutya) kölyökkutyát ajándékozott Putyin orosz elnöknek 2010-ben Szófiában tett látogatása során.

Hillary Clinton „Hard Choices” c. könyvében elmesélte azt a történetet, amikor Szergej Lavrov, orosz külügyminiszterrel találkozott Genfben, 2009-ben. Szerette volna megajándékozni egy jelképes ajándékkal, mellyel, ahogy fogalmazott, új alapokra helyeznék az orosz-amerikai kapcsolatokat. Igen ám, csakhogy az „újraindító gombon” a peregruzka (túlterhel) szó szerepelt, nem pedig a perezagruzka (újraindít). Clinton asszony úgy fogalmazott, „a politikában a humorérzék létfontosságú. Megszámlálhatatlan oka van annak, hogy miért szükséges saját magunkon nevetni.”. Így hát azt válaszolta Lavrovnak (nevetve), „Nos, nem hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk, azt megígérhetem.”.

Őexcellenciája, Luis Ritto nagykövet úr mindig úgy fogalmazott, protokollosként ragaszkodjak a szabályokhoz, viccesen hozzátéve: „Mi a különbség egy terrorista és egy protokollos között? A terroristával lehet alkudozni, de egy protokollossal nem.”. A történelem számos alkalommal bebizonyította, hogy alapvetően mindig ragaszkodjunk a protokoll szabályaihoz, mert abból nem lehet baj. Az olyan esetek, mint őfelsége Shōwa japán uralkodó 1989-ben elhalálozását követő temetési szertartás, ahol a japán protokoll osztály úgy gondolta, hogy George H. W. Bush volt amerikai elnöknek elől van a helye a részvétnyilvánítók között, megmutatták, hogy az évszázadok során kialakult protokoll szabályok felrúgása problémát tud okozni.

Hillary Clinton „Hard Choices” c. könyvében mesélte, hogy 2011-es burma-i (myanmar-i) látogatását megelőzően, trendy szóval élve, protokollosai „brief”-elték a burmai viselkedéskultúráról és protokollról, többek között arról, hogy nem illik fehér, fekete és/ vagy piros ruhát viselni. Ehhez képest, mind ő, mind pedig vendéglátója, Aung San Suu Kyi, fehér blézert viseltek. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ez a „szabály” már nem létezik, csupán annyit, hogy rugalmas, folyamatosan változik, mint ahogy minden.

Nyilván vannak olyan esetek, amikor hiába megyünk fejjel a falnak, akkor sem lehet egy protokoll szabályt alkalmazni, igényeltetik némi rugalmasság. Egy diplomáciai vacsorán nem biztos, hogy ésszerű az iraki és iráni nagykövetet egymás mellé ültetni (még ha a protokoll lista ezt is követelné meg tőlünk). Guido Westerwelle, volt német külügyminiszter köztudottan meleg párkapcsolatban él. Több hivatalos eseményen is részt vett élettársával. Az eseményeket előkészítő protokollosok nyilván kiemelt figyelmet szenteltek annak is, hogy élettársa olyan személyek mellett foglaljon helyet, akiknek ideológiájával nem összeférhetetlen a meleg párkapcsolat, nem pedig úgy, ahogy a protokolláris rangsorban a helye lenne.

Görög Ibolya „Protokoll, az életem” c. könyvének egyik „szörbet”-jében olvastam, hogy Viktor Csernomirgyin, volt orosz miniszterelnök 1994-es magyarországi állami látogatása alkalmával röpke négy és fél óra alatt kellett megszervezni egy vadászatot, melyen részt vett mind az orosz, mind pedig a magyar miniszterelnök, mindezt Nagyszombaton és vidéken, a fővárostól majdnem 50 km-re. Illő (és értelmes) módon csak az tud ad hoc helyzetekre rögtönözni, aki egyébként jártas a protokoll ismeretben, aki tudja, hogy ezek a szabályok fontosak. Körülbelül úgy mint a jazzben: tudással lehet jól improvizálni, nem tudás nélkül.

A protokoll egy stilizált és steril viselkedésmód, amelyet azonban úgy érdemes elsajátítani, hogy az ember értelmes módon tudjon váratlan helyzetekhez is alkalmazkodni. Mankó egy olyan nyelvhez, amelyet nem kell a mindennapokban használnunk, de bizonyos élethelyzetben sokat segít.

A „Felkelő Nap Országa” egy csodálatos ország, gazdag kultúrával. Ahogyan az európainak, úgy a japánnak is megvan a saját történelme, hagyományai, szokásai és viselkedéskultúrája.

Japán alkotmányos monarchia, ahol a császárnak korlátozott hatalma van, és a miniszterelnök az, aki tulajdonképpen vezeti az országot.

Idén Tokióban rendezték a Nemzetközi Ügyvédi Kamara (International Bar Associaton, IBA) éves fórumát, amelynek nyitóestjén részt vett Őfelsége, Akihito japán császár és Michiko császárné (utóbbi egyébként azon a héten, hétfőn ünnepelte 80. születésnapját), valamint Őexcellenciája Shinzō Abe miniszterelnök is.

Az ünnepséget követően volt szerencsém néhány szót váltani A. Webster-Dunn úrral, az IBA marketing-igazgatójával, akitől megtudtam, hogy ez volt az első alkalom, hogy a császár és a miniszterelnök együtt mutatkoztak egy rendezvényen. Ennek egyszerű oka van: más jellegű státuszt képviselnek. Míg a császár a „japán állam és az emberi egység szimbóluma”, addig a miniszterelnök az állam politikai vezetője.

Japánban, ugyanúgy, ahogy az Egyesült Királyságban is, a jobb oldalon vezetik a gépjárművet, így a vendég helye a bal oldalon van. A Downing Street 10. fekete ajtaja előtt látni ilyen fotókat, ahol az angol miniszterelnök bal oldalán áll a vendég. Ugyanez érvényes Japánra is. Abe miniszterelnök a nyitóesten Michael Reynolds, az IBA elnökének és az est házigazdájának bal oldalán foglalt helyet. A fotón jól látszik, hogy a császár bal oldalán ül a császárné.

A japánok mindent, két kézzel adnak oda, és vesznek el, a taxisofőr a bankkártyát, a Starbucks-os kiszolgáló a kávés bögrét, vagy az eladó a szatyrot. Protokollosként azt szoktam javasolni ügyfeleimnek, hogy a névjegykártyák kicserélésénél figyeljenek erre a legjobban. Japánban ez egy kulcsfontosságú pillanat.

Európában és nyugaton nem jellemző ez a fajta rituálé, egy esetet kivéve. A nagykövetek megbízóleveleiket két kézzel nyújtják át az államfőnek, aki ugyancsak két kézzel fogadja azt.

Egyszer egy ügyfelem meglátogatta a budapesti japán nagykövetséget. A találkozót megelőzően konzultációt tartottam neki, ahol felkészítettem arra, hogyan illik viselkednie a nagykövetség területén. Első, „természetes” reakciója az volt, hogy ez butaság, Európa közepén vagyunk, nem neki kell alkalmazkodni.

Bár a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi Bécsi Egyezmény kimondja, hogy a nagykövetség területe a fogadó országhoz tartozik (a közhiedelemmel ellentétben, ami szerint a nagykövetség területe az a küldő ország területének „meghosszabbítása”), mégis illik úgy viselkedni, ahogyan azt az adott nagykövetség országában szokás. Van egy ismert mondás: „Si fueris Romae, Romano vivito more”, ami annyit tesz: „Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak”. 

A japánok meghajlással köszöntik egymást. Ez az úgynevezett yumi. Ez a tradicionális üdvözlési forma alázatosságot és a másik iránti tiszteletet jelképezi azzal, hogy a meghajlás során a fej a másik fél lelkével kerül egy síkba. A japán nép egy szigorú hierarchikus társadalom, ahol a meghajlás időzítése, mélysége és időtartama az adott személy rangját fejezi ki.

Október 20-án Yuko Obuchi, az Abe kabinet gazdaságért, kereskedelemért és iparért felelős minisztere lemondott, miután botrányba keveredett. A sajtótájékoztatón mély meghajlással kért bocsánatot a japán néptől, amiért „cserbenhagyta az Abe kabinetet”.

Előfordulhat olyan szituáció is, ami Obama elnökkel történt 2009. évi Japánban tett állami látogatásán. Tiszteletét kifejezve, meghajolt az uralkodó előtt, aki azonban a kezét nyújtotta, hogy ő is tiszteletét fejezze ki az amerikai „kézfogásos” kultúra előtt. Csakhogy a kettő egy időben történt, amit nem illik. Ezért azt szoktam tanácsolni ügyfeleimnek, hogy kövessék japán kollégájukat. Ha meghajol, Önök is hajoljanak, ha kezét nyújtja, akkor fogadják a kézfogást.

A japánok szerint bizonyos számok szerencsétlenséget jelentenek, különösképp a négyes szám, mivel azt a japánban úgy ejtik, mint a „halál”-t („shi”), a kilences számot pedig úgy, mint a „fájdalom” szót („ku”). Japánban például, kiváltképp a kórházakban, nincs negyedik emelet vagy szobaszám, hiszen senki nem akar meghalni.

Míg a reggeli teában függőlegesen úszó teafű jószerencsét, addig a tál rizsben függőlegesen állított evőpálcika halált hoz, állítják a japánok. Ugyanis függőlegesen az oltárnál felajánlott pálcákat szokták állítani, amikor a holttestet eltemetik, a buddhista hagyományok szerint.

Evőpálcikával sose tegyünk át ételt egyik tányérból a másikba, faux pas, az etikett szabályok súlyos sértését követi el az illető, ugyanis japán szokás szerint a hamvasztást követően a megmaradt csontokat a hozzátartozók pálcikák segítségével egymás kezébe adják át, így rakják bele az urnába.

Az ügyfelem találkozója a budapesti japán nagykövettel egyébként rendkívül sikeres volt. A japán nagykövet le volt nyűgözve attól, hogy ügyfelem tiszteletben tartotta a japán viselkedéskultúra szabályait.

A protokoll lista, bár íratlan szabály, komoly jelentőséggel bír, be nem tartása súlyos kockázattal járhat.

George H. W. Bush volt amerikai elnök alig néhány hetes hivatali idejét töltötte, amikor őfelsége Shōwa japán uralkodó 1989-ben elhunyt. Temetésére a világ vezetőinek jelentős része utazott Japánba, hogy kinyilvánítsa részvétét. „Legfiatalabb" elnökként, utolsóként illett volna helyet foglalnia az állam- és kormányfők soraiban, azonban a japánok kellemetlenül érezték magukat attól, hogy az amerikai elnök nem az elsők között ül. Felcserélték a sorrendet - ám ennek meg lett a következménye. Királyok és más állami vezetők jelezték, hogy ezután nem vesznek részt a a temetési szertartáson.

A „Kártyavár” című amerikai sorozat („House of Cards”, fősz.: Kevin Spacey) első epizódjában a következőképpen fogalmazza meg a főhös, hogy mi a hatalom. „A hatalom olyan, mint az ingatlan. Minden csak az elhelyezkedéstől függ. Minél közelebb állsz a forráshoz, annál értékesebb az ingatlanod.”

Franciaország volt elnökéről, Nicolas Sarkozy-ről mondták, hogy mindenáron a vezetők mellé akart ülni, legalább egy sajtófotó erejéig, legyen szó Anders Fogh Rasmussen, volt NATO főtitkárról, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnökéről. Sarkozy vicces vagy szánalmas törekvése azonban, több volt egyéni ambicionál, hiszen vizuálisan is közvetítette Franciaország nagyhatalmi státuszát (avagy annak látszatát). Ez a fajta kikötés, vagy ha úgy tetszik, követelés, kellőképpen megnehezítette a protokollosok életét, mivel írott és íratlan szabályok vonatkoznak arra, kinek hol a helye egy csoportkép, egy állami vacsora, egy értekezlet alkalmával, vagy akár egy diplomáciai konvoj autóülésein.

A protokoll listát elsőként Napóleon használta. Európai hódításait követően, sokszor és sokan szerettek volna a közelébe férkőzni. Ilyenkor igen komolyan ment a lökdösődés, a közelharc, hogy minél közelebb legyenek „A Naphoz”. Ezért kitalálta, hogy látogatóit rangsorolva, ültetési rendet állít fel.

Ma is protokoll lista alapján történik az ültetési rend, legyen szó vállalati értekezletről (elnök, részvényesek, CEO, CEOO, stb.) vagy állami látogatásról, de ezek nem hivatalos listák (kivétel például Portugália, ahol törvény írja elő a protokoll sorrendet). Ugyanakkor ezek eltérőek is lehetnek, hiszen például míg a nagyköveteket megbízóleveleik átadásától (hivatali idő kezdete), addig az európai parlamenti képviselőket életkoruk alapján rangsorolják.

A hétköznapi életben is használjuk ezt a sorrendet, maximum nem vesszük észre. Hiszen, legjobb esetben, átadjuk helyünket az idősebbeknek, vagy eleve nem foglaljuk el az olyan üléseket a buszokon, amelyeknél matricával jelzik az „elsőbbségi helyeket” állapotos kismamáknak, idős embereknek vagy testi fogyatékosoknak.

Vagy gondoljunk csak egy nagyobb családi ebédre: biztos, hogy a legidősebb nagypapa – hiányában pedig a nagymama – ül majd az asztalfőn. Még akkor is, ha a hagyományos nagycsaládok megszűntek, s velük együtt eltűnt az öreg szülők egykor igen fontos és tekintélyes szerepe. Még a mai világban is mindenkinek tudnia kell, hogy formális alkalmakkor hol a helye.

A minap olvastam egy napilapban, hogy David Cameron brit miniszterelnök elszólta magát, amikor éppen Michael Bloomberg volt new york-i polgármesterrel társalgott arról, hogy II. Erzsébet királynő „dorombolt”, amikor elújságolta neki, hogy Skócia lakossága eldöntötte a népszavazáson: nem szakad el az Egyesült Királyságtól. Pechére egy kamera mikrofonja is rögzítette a két fél közötti beszélgetést.

A brit protokolláris szabályok szerint, ugyanis, a miniszterelnök a monarchia tagjaival folytatott beszélgetéseit nem hozhatja nyilvánosságra.

Hasonló felfordulást okozott Obama asszony azon a 2012. májusában rendezett G20 vacsorán, amelyen megölelte II. Erzsébet királynőt. A királyi ház protokollja azt is szigorúan előírja, hogy a királynőt nem lehet megérinteni. Sőt, a királynő társaságában, ő királyi felsége az, aki elsőként megszólalhat és üdvözölheti látogatóit. Ez igaz, akkor is, ha őt látják vendégül.

Bizonyára sokan ismerik az Oscar díjas “A királynő” c. filmet (2006, fősz.: Helen Mirren), amely rögtön az elején egy protokoll jelenettel indít, amikor is Tony Blair és felesége először találkoznak a királynővel az 1997. évi választásokat követően. “A királynő színe előtt soha nem szabad hátat fordítani” - hangzik el az egyik főszabály. A film ezen részlete csupán néhány percig tart, de kellő mennyiségű látványos bakit követ el a Blairt játszó Michael Sheen ahhoz, hogy érthetővé váljék a néző számára őfelsége szigorú protokolláris rendje.

Itt van például a kézcsók és a pukedli.

A kézcsók anno nagyon divatos szokás volt, és illedelmes is, amennyiben megfelelő módon hajtották végre. Manapság kihaló félben van, s a protokoll tanácsadók, így jómagam is, azt szokták javasolni, az urak inkább hagyják el, minthogy rosszul csinálják. Európában még elmegy, de az arab világban, s Távol-Keleten eszünkbe ne jusson, mert a hölgyek egyenesen elájulnak. 

A kézcsókot férjezett hölgyeknek szokás adni, kissé meghajolva, fejet lehajtva (nem a hölgy szemébe nézve bizalmaskodva), kézfejet nem érintve (nem cuppanós puszival, főleg nem nedves ajkakkal).

A pukedli leginkább a királyi családok körében elterjedt. A “The Telegraph” egy 2012-es cikkében olvastam, hogy miután Katalin hercegné hozzáment Vilmos herceghez, a királynőnek módosítania kellett a királyi sorrendet. E szerint Katalin hercegnének pukedliznie kell azok előtt a hercegnők előtt, akik a királyi család vér szerinti leszármazottai.

Úgyhogy, hölgyeim, jól gondolják meg, vállalnák-e a pukedli kényszert, ha a még eladósorban lévő Harry herceg magukba habarodik bele, s megkéri a kezüket.

Úgy adódott, hogy országunk lobogója merőben hasonlít egy másik európai ország zászlójára, az olaszra. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha a zászlót 90 fokkal elfordítjuk. A 90 fokos elforgatást leginkább sporteseményeken, olimpiákon szokták használni.

Budapesten gyakori jelenség, hogy a magyar zászlókat is „elforgatva” húzzák fel a zászlórúdra. Sok önkormányzat úgy gondolja, hogy az „elforgatás” egyenértékű a „levágással”. Egyszerűen fogják a magyar zászlót és „levágnak a sávokból”. Ilyenkor az olasz zászló kerül a budapesti önkormányzati zászló mellé.

Még olyan országokban is megesik az ilyesmi, amelyekről nem is gondolnánk, hogy protokollosaik évszázados hagyományok után is egészen apró és nyilvánvaló hibákat ejtenek.

François Hollande francia államfő jutott eszembe, aki 2012-ben, első hivatali portréján a holland zászlóval pózolt.

Rengeteg diplomáciai és/ vagy politikai problémát tud okozni a zászlók helytelen használata.

A 2012. évi női olimpiai focibajnokságon történt, hogy az éppen pályára lépő észak-koreai csapatnak a dél-koreai zászló jelent meg a kijelzőn. 

Ez fokozottan igaz akkor, ha több zászlóval történik ilyen egy időben. A washingtoni Dulles Nemzetközi Repülőtéren éppen ez az eset áll fenn. Legalább is legutóbbi ott jártamkor még mindig össze-vissza voltak forgatva a zászlók.

Még a legjobb protokollosokkal is előfordul, hogy tévednek. A fülöp-szigeteki államfő 2010. évi new york-i látogatása alkalmával, az Obama elnökkel közösen tartott USA-ASEAN sajtótájékoztatón a fülöp-szigeteki zászlót fejjel lefele helyezték ki.

Korábbi bejegyzésemben már jeleztem, hogy nagyon óvatosan és körültekintően kell bánni a zászlókkal, mivel azok a világ legerősebb szimbólumai közé tartoznak.

Figyeljenek oda, ha zászlókkal kell dolgozniuk!